Belső kert

Amint valaki kilépett azon a bizonyos titkos ajtón az alakváltók valódi világába, egy kertben találja magát. Sövények, és fák öveznek mindent, kialakítva a járható utakat, és szegélyezve a parkként funkcionáló részeket, ahol padok... illetve egyéb kényelmet szolgáló eszközök találhatóak. A hatalmas több hektárnyi terület közepén, szinte labiritusszerűen kiépített járható ösvényutak legeldugottabb részén egy szökökút ontja magából a vizet, minden évszakban.
A kút körül az ősöreg tölgyfákba különleges szimbólumok vannak vésve, de csak azok számára, akik értik, hogy mit jelentenek... másnak szinte fel sem tűnnének.
A megfelelő írásképeket amik a fákon láthatóak, egy adott sorrendben megkeresve és benyomva a szökőkúton, feltárul az alsó világ kapuja.

*A klubban mindenki hatalmas szemekkel bámult rájujk, amikor áthaladtak a byüzsgő termeken, egyedül a vezér közvetlen keze alatt "dolgozó" farkasok nem nézték őket. Vinc úgy gndolta, hogy most egy kis nyugalom fontos lenne Vionak, ezért a szórakozóhely nem a megfelelő számára. A kert azonban sokkal meghittebb, így ide vezeti őt.*
- Mesélj nekem... Olyan régen nem láttalak... biztosan sok minden történt veled azóta...
*kéri halkan, érezhető a hangján, hogy visszautasítható a válaszadás. Közben egy padra ülteti Viot, jómaga is helyet foglal mellette*

*Csak sejtette, hogy Vinc a vezér, de most már biztos benne, miután a vizslató szempárok kereszttüzébe került. Ahogy kiérnek, álmélkodva néz körül, aztán Vincenzo szemein állapodik meg a tekintete.*
- Annyira jó volt minden... A lupája voltam és szeretett. Aztán jött az az állat, és megölte. Csak egy másik falkát kerestem, de jaj... Annyira jó, hogy itt vagy! *Sóhajt egy hatalmasat. Valahogy ennyi az, amit el akar mondani. Egy órája biztos nem ezt mondta volna, de mégis, akárhogy haragszik is a férfira, most csak rá támaszkodhat*

*Kicsit megakad annál a résznél, hogy Vio Oliver lupája volt, hiszen még jól emlékszik arra a bizonyos együtt töltött estére... nameg a többire is. Mondhatná, hogy a féltékenység felordít benne, de mivel Oliver halott... ezért könnyel elcsitítja magában a kis szörnyeteget, és csak reméli, hogy Vio nem érzett meg belőle semmit. Tenyerébe fogja a nő kezét, és lágyan simogatja nyugtatás képpen*
- Szeretném, ha maradnál... velem... a falkával. Itt senki sem fog bántani, hozzám tartozol...

*Jó lenne hinni Vincenzo szavaiban, de valahogy mégis másként válaszol, mint szeretne.*
- De te tudsz bántani. Régen is megtetted. *Kicsit hátrébb húzódik a férfitól*

*Na igen, gondolta, hogy a múlt sérelmeit nem fogja csak úgy elfeledni Vio, mondhat bármit vagy történhet bármi, azon nem lehet változtatni. Vinc arcán halovány, de szomorú mosoly ül, elfordítja a tekintetét a nőről, helyette inkább a legközelebbi sövéányt nézi*
- Reménykedhetek abban, hogy valaha is emgbocsátasz majd nekem azért, amit tettem, vagy örökre rajtam marad a bélyeg a szemedben?
*magyarázkodhatna, hogy még fiatal volt... de nem teszi, azért mégis csak dominál benne a vezért "vér"*

- Nem akarok emlékezni arra, hogy bántottál... Mindent el szeretné kfelejteni, hogy könnyebb legyen. Olyan jó volna, ha mindent újrakezdhetnék. Talán nem fájna ennyire... *magyarázza a férfinak.* Megígéred, hogy nem bántasz többé? *Kérdi szokatlanul félénken. Ez nem az ő stílusa*

- Megígérem.
*fordul vissza Vio felé, arcára szokatlan komolyság ül ki, mutatva ezzel is, hogy valóban nem szeretné bánatni a nőt, persze azt nem árulja el szemének egyetlen villanása sem, hogy emögött az ígéret mögött sokkal több érzelem lakozik a nő felé, mint azt bárki is gondolná.... Vincenzo azonban nem szeretne azon gondolkozni, hogy tulajdon képpen mit is érez, annak tudja be a kötődését és a vonzalmát a nőjöz, hogy ő alkotta..*
- Segítek felejteni, ha megengeded...

*Gyanakodva nzé a férfira, az arcát vizslatja, mintha a hazugság legapróbb jelei után kutatna.*
- Ezt meg hogy érted? *Felhúzza szemöldökét. Azért már nem az a naiv kislány, inkább kérdez, minthogy rábólintson valami olyanra, amit inkább kihagyna. közben szíve reménnyel telik meg. Befogadta egy vezér a falkájába, és ez felettébb nagy örömmel tölti el*

- szeretném, ha ... ahogyan te is mondtad, minden úgy menne, mint régen. Jól megértettük egymást akkoriban, te meg én... mi lenne ha megint... *elhallgat és elmerül Vio szemiben* Tudom, hogy nem így kellene, de bevallom meglepett a hirtelen feltűnésed, sokminden van, amit tiszztáznunk kellene, de mindenek előtt... szeretném, ha mellettem maradnál, és nem csak ismerősként.

- Azt hiszem, nevetségessé tenném magam, ha azt mondanám, hogy még nem tudok rábólintani erre, mert még midnig emlékszem rá. Felejteni akarok, elvégre. Tényleg jó volt melletted és akkor... *Kis szünet, mert össze kel lszednie a bátorságát ahhoz, hogy ezt kimondja* ...szerettelek. Őt a testvéremnek tartottam, és fájt, amikor elmentél, és ő maradt mellettem. Ezért tartottam inkább vele. Ő szeretett, én nem voltam biztos benne, érted? De ő nem hagyott ott összetört szívvel, és... érted te ezt, minek magyarázom. *Kezébe temeti arcát*

*Átkarolja Viot, és pár perces némaság utén, maga felé fordítja az rcát, hogy csak centik válasszák el egymástól őket.*
- El kellett jönnöm, mert nem akartam neked többet ártani... Felismertél, meggyűlöltél volna, ha maradok... folyton válaszokat akartál volna tőlem, de... képtelen lettem volna elfogadható magyarázattal szolgálni neked. Azt meg nem akartam, hogy elemi gyűlölet éledjen benned, hiszen fontos voltál... fontos vagy nekem....
*apró csókot nyom Vio ajkaira*

- Azóta megtanultam farkasnak lenni. ÉS különben is, tudtam, hogy nem te akartad csinálni. Nem sajnáltam azokat a lányokat... Csak kis csinibabák voltak. Azt sajnáltam, aki előtte voltam. Azt az embert, akit te megöltél. Ma már nem hullatnék érte könnyeket. Nem bánom, hogy vérfarkas lettem. Jobb ez így, mint az a régi, unalmas élet, csak az a baj, hogy túl sok a fájdalom. Te is fontos voltál nekem, nem vélelten történt meg köztünk AZ is, aminek talán nem kellett volna. Épp azért, fájt, hogy ott hagytál. Azt hittem, csak kihasználtál. *Lelkizik tovább, és őszintén meglepi, mikor Vinc egy apró csókkal fojtja belé a szót. Na ez után csöndben marad*

- Ne haragudj rám... hogy elhagytalak... De meg kell értened, hogy miért tettem. Sajnálom, hogy farkassá váltál, legalább is azt, hogy olyan módon, mert ha nem lennél most vérfarkas, akkor nem ülnénk itt. Tudom, hogy nehéz... és hogy mennyire rosszul esett minden, ami történt, de hidd el, hogy ha lett volna más választásom, akkor nem hagytalak volna magadra. Most viszont itt vagy, és én szeretném, ha velem maradnál... ha lehetséges... lupámként, mert szeretlek.

*Percekig csendben ül, eléggé megdöbbentette a kérdés. Emlékszik rá, mikor valaki feltette neki ugyanezt a kérdést... Nem, nem emlékszik, mert nem akar! Szóval gondolatban összeszedi a földről az állát, és halvány mosoly terőltetve bájos arcára, Vinc szemébe néz*
- Talán próbáljuk meg mégegyszer. Szeretnék a lupád lenni.

*Le sem tagadhatja, hogy megkönnyebbült a válasz lévén... valami förtelmes elutasításra számított, a múlt árnyainak fényében, de így csak felcsillannak a szemei, akaratlanul is eszébe jutnak a régi idők... Mennyire más volt akkor még Vio, olyan kis esetlen, és befolyásolható... mostanra azonban úgymond "felnőtt" és Vincenzonak pontosan egy ilyen nőre van szüksége. Nem hagyja veszni a pillanat varázsát, inkább mégközelebb húzza magához Viót, szinte már az ölébe csalva őt, hogy ismét megcsókolhassa, most már szenvedéllyel*

*Az ő szívéről is tonnás kövek potyognak lefele, miközben viszonozza a csókot, és átöleli Vincenzót. A múlt árnyai mintha máris elmenekülnének, vagy legalább távolabb húzódnának. Testét különös bizsergés járja át, mintha valami, ami hiányzott volna, most elfoglalná a helyét a szívében.
Mikor elszakadnak egymástól, még nyom egy puszit a férfi ajkaira*
- Hiányoztál, mégis.

*mondaná, hogy Vio is hiényzott neki, meg hogy örül, hogy együtt vannak megint, még akkor is, ha ilyent ragikus esemény folytán, de nem teszi. Fölöslegesnek tartja szavakba öntenie azt,a mit érez, hiszen tudja jól, hogy Vio ismeri a benne kavargó dolgok esszenciáját.*
- Akkor gyere, megmutatom hol a szobám...
*ismét kézen fogja a nőt, és ígéretéhez híven saját lakosztályába vezeti őt...*

*Mivel ezt a kertet mindig is imádta, most itt sétálgat. Örül neki, hogy jóformán semmi nem változott itt, csak a bokrok lettek még terebélyesebbek, a fák még nagyobbak... újra felfedezi a kert csodáit.*

*a barlangrendszerből kilépve a klub felé halad, amikor találkozik Assuntával. Elmosolyodik* Nézzenek oda, szervusz! Hát minket minidg összehoz a sors? Vagy éppen a kíváncsiságod? *látszik, hogy jelenleg jó kedve van Vincenzonak* Remélem nem volt túl pofátlan dolog, hogy a múltkor leléptem...

*Elmosolyodik, ahogy meglátja Vincenzot.* Tőled már megszoktam, hogy folyton van valami megfoghatatlan dolgod, és lelépsz a társaságból... *picit csípősek a szavai, de kedvesen mosolyog hozzá.* Nem kíváncsiságból vagyok itt, sokkal inkább nosztalgiából... *kacsint.*

*Hát neki is ezsébe jut egy-két dolog így, hogy ketten vannak ott... Ez ki is ül az arcára... de az már nagyon régen volt* Értem... szóval nosztalgiázol! *kacsint egyet, és leül az egyik padra, ami egy rózsabokor előtt van elhelyezve*

*Invitálás nélkül is leül a vezér mellé, és rámosolyog a férfira.* - Azalatt a pár év alatt, amíg nem voltam itt, nem sokat változott a helyzet... azt mondják, betolakodott néhány más faj képviselője is.

- Igen... így is mondhatjuk. De minden probléma kezelhető, csak a megfelelő idő és emberek kellenek hozzá... Nem lesz itt baj, nekem elhiheted. *letép egy rózsát, amit egy mosollyal nyújt Assunta felé*

- Ismét udvarolsz, Vinc? *érdeklődik mosolyogva, és átveszi a rózsát.* Engem nem zavarnak a vércicák, patkányemberek és a többi, amíg őket nem zavar az én jelenlétem *kuncog.* De te továbbra is ugyanolyan rasszista vagy, mint voltál. Jó érzés, hogy semmi nem változott *angyali arc*